La Fontaine – A költő, aki világhírűvé tette a tücsköt és a hangyát

Jean de La Fontaine

Jean de La Fontaine átalakította az akkor ismert mesevilágot, a mesékből tündöklő művészi alkotást varázsolt. A mai is időszerű plasztikus rövid történetek, napjainkban is nagy élvezetet szereznek, kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Hogyan lett az eleinte szerzetesnek készülő La Fontaine a világirodalom megkerülhetetlen alakja? Cikkünk további részéből kiderül!

Családja és gyermekkora

1621. július 8-án született Champagne tartományban, Chateau-Thierry településen Jean de La Fontaine, az állatmeséiről ismert francia költő. Jómódú hivatalnokcsaládból származott, apja „a vizek és erdők felügyelője” hangzatos címet viselte, melyet később maga is megörökölt.

Anyja 12 évvel volt idősebb férjénél, s első házasságából ekkor már volt egy leánygyermeke. A gyermek La Fontaine a helyi iskola padjait koptatta, s leginkább a latin nyelv szépségeiben merült el. Később, már érett fejjel sajnálta, hogy a görög nyelvet elhanyagolta, így a görög szerzőket nem tudta eredetiben olvasni.

1641-ben, szülei óhajának engedve Párizsba ment egy papi iskolába, ám hamar rá kellett jönnie, hogy a szerzetesi élet nem neki való. Másfél év után elhagyta az intézményt, jogi tanulmányokba fogott, s 1649-ben diplomát is szerzett.

Korai házassága

Még egyetemi évei alatt, 1647-ben, szintén némi szülői ráhatásra feleségül vette az akkor 14 és fél éves Marie Héricart-t, aki csinos hozományt vitt a házasságba, így anyagi gondjaik nem voltak. 1653-ban megszületett egyetlen gyermekük, Charles.

A házaspár kapcsolata meglehetősen érdekesen alakult: nem szerelmi házasságot kötöttek, de az asszony, ahogy korosodni kezdett, egyre inkább beleszeretett kétségkívül művelt és okos férjébe, aki viszont épp ellenkezőleg érzett: ahogy teltek az évek, egyre jobban unta feleségét, s különösebben gyermekük sorsa sem izgatta. Ez a fura viszony végül 1658-ban váláshoz vezetett.

Az első támogatók

1652-ben La Fontaine apja hivatalát megörökölve „a vizek és erdők felügyelője lett”, s csaknem húsz éven keresztül igyekezett e nemes és nehéz feladatnak megfelelni. Mikor azonban ideje engedte (s elég gyakran úgy intézte, hogy ez így legyen), Párizsba utazott, ahol különböző társaságokban forgott, s fontos kapcsolatokat épített ki.

1657-től támogatói közé tartozott Nicolas Fouquet, Franciaország gazdag pénzügyminisztere, La Fontaine neki ajánlotta egyik legszebb költeményét, az Elégia a vaux-i nimfákhoz címűt. Érdemes megjegyezni, hogy La Fontaine Fouquet kegyvesztettsége után is hű maradt támogatójához, magára vonva XIV. Lajos király és az új pénzügyminiszter, Colbert haragját, amely soha nem is enyhült meg.

Költözés Párizsba

La Fontaine 1672-ben szülőhelyét és hivatalát is elhagyva végleg Párizsba költözött, ahol már csak az irodalomnak szentelte életét. Mai szemmel különös, de akkoriban nyugodtan megtehette egy költő, hogy csak az írásnak éljen, napi gondjainak, szükségleteinek kielégítését pedig jómódú pártfogóira hagyja.

1673-tól Madame de la Sabliere házában élt, akinek szalonja tudósok, filozófusok és írók nevezetes találkozóhelye volt, majd az asszony halála után az Hervard házaspár vette pártfogásába. La Fontaine népszerű alakja volt a párizsi társaságoknak, s bár a király nem kedvelte, sok jóakarója volt az udvarban és a nemesség körében is.

Otthonosan mozgott mindenhol, de legjobban a „hasonszőrűek”, az írók társaságát szerette, jó barátságban volt többek között Moliere-rel, Boileau-val, Racine-nal és La Rochefoucauld-val, 1684-ben pedig a Francia Akadémia tagjai közé is beválasztották.

A különc, ám mégis népszerű és közkedvelt költő 74 éves korában, 1695. április 13-án halt meg Párizsban.

Munkássága

Noha szinte minden műfajban alkotott, életművének csúcsát meséi jelentik, amelyek 1668 és 1693 között 12 kötetben jelentek meg, s -mint ilyen mennyiségnél elkerülhetetlen – vannak köztük igazán időtálló, mesteri alkotások, s vannak gyengébben sikerült darabok is.

A mesék tartalmát, témáját nem La Fontaine találta ki, sokat merített Aiszóposz hagyatékából, illetve a kelet-ázsiai mesekincsből. A sokszor száraz, pusztán oktató célzatú történetek azonban élettel, valódi bölcsességgel teltek meg keze nyomán, miniatűr drámákat és komédiákat írt, fordulatos cselekménnyel, jól jellemzett figurákkal.

Meséiben nagyrészt állatokat szerepeltet, olyan rájuk jellemző vonásokkal, amelyekből emberi tulajdonságok rajzolódnak ki, emberi jellem áll össze, s többnyire az emberi társadalom visszásságainak, az emberi gyarlóságoknak bírálata olvasható ki belőlük.

A meséket eleinte rosszalló kritika kísérte. „Ezek a mesék, amelyeket a francia gyermekek az iskolában olvasnak, egyáltalán nem valók gyermekek kezébe”, – írta az egyik újság. „Többnyire azt igazolják, hogy mindig az erősebbnek van igaza, hogy a kicsik a nagyok természetszerű áldozatai, és hogy cselszövéssel messzebbre lehet jutni a világban, mint becsületességgel.”

Jean-Jacques Rousseau is csatlakozott a bírálókhoz. Óvott attól, hogy a meséket gyermekek között terjesszék, mert La Fontaine írásai inkább káros szenvedélyekre, mint erényes életre buzdítanak.

Egyes bírálók még azt is szemére vetették, hogy nem ért az állattanhoz. Jean-Henri Fabre, annak a korszaknak ismert rovarszakértője megállapította: „Hogy lehet leírni egy beszélgetést egy téli álomra készülő tücsök és egy élelmiszert felhalmozó hangya között?”

Moliere volt az első, aki felismerte e mesék és szerzőjük igazi értékét, s ítélete helytálló voltát bizonyítja, hogy a gyermekek, s olykor a felnőttek számára is nagy élvezetet jelent a tücsök és a hangya, a holló és a róka, a farkas és a bárány, a nyúl és a teknős történetének újraolvasása.

Állítólagos lustasága ellenére La Fontaine a meséken túl is igen termékeny szerző volt, írt sokféle alkalmi verset, drámát és prózai műveket is, például a könnyedén olvasmányos Pszükhé és Cupido szerelmei című regényt, valamint a frivol és erotikus Sólyom, s a Szerelmes kurtizán című elbeszéléseket.

Magyarországon már a XVIII. századtól ültették át magyarra meséit, a XX. században pedig Kosztolányi és Radnóti fordította az általuk is szeretett és nagyra becsült költő műveit.

Forrás: MTI Archívum / Szerző: Sarudi Ágnes